Blackbird travels Madeira

#madeiranapló 1: Éjszaka a reptéren

ELKEZDŐDÖTT. Az egyik nagy bakancslistás álmom: Erasmusra menni egy szemeszterre. És nem is akárhová: Madeira szigetére!

Szeptember 13, 00:40, Amszterdam - reptér

Hosszú éjszaka van még előttünk, ugyanis először Amszterdamba repültünk, majd innen indul a gépünk Madeirára… 9 óra várakozási idő után. Nem azért, mert városnézést akartunk beiktatni, hanem mert így tudtunk a legolcsóbban jegyet venni (megjegyzés: ami még így sem volt kevés, hisz szezon van).

Ugye a megszokott, “normális” szcenárió, ha valaki Erasmusra készül a következő: kiválaszt egy egyetemet a sulija által ajánlottakból, jelentkezik, vár, elfogadják (vagy nem), kitölti a szükséges papírokat (amikből van bőven), leadja őket és megy. Na nálam ez kicsit sem volt ilyen egyszerű. Mármint, már miért is lett volna? – kérdezhetném. Hisz már szinte törvényszerűen semmi sem megy nálam zökkenőmentesen, különösen ha az egyetemi éveimről van szó. Mások diplomával és egy tucat jó emlékkel fejezik be az egyetemet, én viszont úgy érzem elsősorban egy rakat feldolgozatlan stresszel, már ha létezik ilyen. Persze a másik kettővel is (remélhetőleg) — ha jó emlékkel nem is egy tucattal, de legalább néhánnyal. Egy nagyon fontos dolgot viszont megtanultam a kövekkel (vagy inkább sziklákkal) kirakott egyetemi utamon: attól még, hogy valamire elsőre azt mondják, hogy lehetetlen elintézni… attól még el lehet. Hogy minden szabály, előírás alól van kivétel. Hogy ha valamit nagyon akarok, az mindig elintézhető. Csak addig kell járni az illetékesek után, amíg már az agyukra mész — ha az ajtón kidobnak, bemegyek az ablakon alapon.

Az egész Erasmusos história a következőképpen kezdődött: elérkezett az április és feltették a suli weboldalára azon iskolák listáját, amelyek közül válogathattunk. Az első számú célom az volt, hogy tengerpartra menjek, a második pedig (amennyiben az első nem lehetséges), hogy Angliába. A két tengerparti hely Madeira és Görögország volt, illetve ott volt még Zadar is, de az annyira nem vonzott. Mindenképp meszebb akartam menni. Görögországban nem volt nekem megfelelő szak, így maradt Madeira, bár a weboldalukon szintén nem találtam nekem megfelelő szakot és az Erasmus kordinátorunk is azt mondta, hogy szerinte a Madeira-i egyetem inkább az alapszakosoknak felel meg. Az egyik osztálytársam oda készült volna az előző tanévben, de végül nem ment, mert időközben megszűnt a szak, amire jelentkezett. Ez már eleve nem túl biztató dolog, de ahogy nézegettem képeket és videókat a szigetről, az ottani egyetemről, diákéletről, valami felvillant bennem és a belső hangom azt súgta: nekem márpedig ide kell mennem. És ha valamit nagyon szeretnék, akkor képes vagyok megmozgatni mindent, hogy az sikerüljön.

Írtam még néhány e-mailt az ottani Erasmus kordinátornak és a tanszék vezetőjének, aki átirányított egy másik tanárhoz. Még néhány e-mail és alapos érdeklődés után kiderült, hogy van egy szak, amire jelentkezhetek, ugyanis az eléggé hasonlít az enyémhez, azt leszámítva, hogy… hogy portugálul tanítják és nem mellesleg a portugál nyelvről és kultúráról szól 😀 De don’t worry, írták, mert az Erasmus diákoknak nyitnak angol tantárgyakat is… ami már az angol nyelvről szól.  (Na erre egyébként nagyon kíváncsi leszek :D)

El is mentem aztán a mi elképesztően “segítőkész” kordinátorunk után és mondtam neki, milyen választ kaptam, mire odavetve mondta, hogy akkor jelentkezhetek oda. Így is tettem. Másodiknak az angliai Wolverhampton egyetemét jelöltem meg, ami szintén vonzott, bár egészen más okokból, mint Madeira. Elsőre maga Wolverhampton nem nagyon vonzott, olyan kisvárosi jellege volt, ami pedig pont azt, amitől menekülni akartam. Viszont volt sok mellette szóló érv is, ezért okozott egy kis dilemmát az elején, hogy melyiket válasszam elsőként: a színvonalas egyetem (ami mondjuk jobban tetszett, mint a madeirai), hogy csupán 20 percnyire van Birminghamtől, hogy lehetőségem lett volna jobban elsajátítani a brit akcentust, amit imádok. De a szívem mégis inkább az óceán mellé húzott, az örök tavasz szigetére.

Miután leadtam a jelentkezést, azt hittem, hogy a neheze már utánam van, ugyanis nagyon sok időmbe, energiámba és idegszálamba került, míg végül 100 %-osan meg lett erősítve, hogy egyáltalán jelentkezhetek Madeirára. A jelentkezés után viszont már szinte biztos voltam benne, hogy sikerülni fog, ugyanis a kordinátor elmondása szerint a legnagyobb szerepet a kiválasztásban a tanulmányi átlag játszik. Négyen jelentkeztünk az osztályból Erasmusra, közülünk nekem volt a legjobb átlagom. Alapvetően is nagyon jó átlagom volt, szóval úgy éreztem minden okom megvan magabiztosnak lenni. És az is voltam — teljesen addig, amíg májusban közzé nem tették a várva várt eredményeket.

Nem hagyták jóvá, hogy Madeirára menjek. Wolverhampton szerepelt a nevem mellett. Ezen még nem is akadtam volna ki nagyon —hisz ugye ez is benne volt a pakliban—, ha a másik 3 osztálytársamnak nem hagyták volna jóvá azt az egyetemet, amit elsőként megjelöltek. Ráadásul egyikük szintén Madeirára jelentkezett, uganis együtt terveztünk menni.

Hihetetlenül csalódott voltam és legfőképpen: nem értettem, miért egyedül én nem mehetek oda, ahová szerettem volna… Teljesen magam alatt voltam, de egy részem kezdte azt hinni, hogy talán így kellett lennie. Hogy ez egy jel. Olyasfajta, amit majd csak később értek meg.

Ezután elmentem a tanszék vezetője után, hogy magyarázza már el, miért döntöttek így. Azt mondta, hogy már nem emlékszik, de a wolverhamptoni egyetem nagyon jó, örülnöm kéne, stb… Mondta, hogy a végső döntés mindig a kordinátoré és ha szeretném, szól az érdekemben, de őszintén, nem nagy esélyt lát arra, hogy ez még megváltoztatható…

Majd egy teljes agóniában és kétségben töltött hétvége után a kordinátor is tudott fogadni egy röpke 10 percre. Azt mondta, hogy pont azért választottak ki Angliába, mert az én szakomnak az a lehető legjobb desztináció fejlődés szempontjából (és igen, ezt aláírom) és mivel jó tanuló vagyok, jól helytállnék ott. Na meg amúgy nekik lehetőleg minden suliba be kell tenni valakit… Oké, de hogy ha olyan jó tanuló vahyok, akkor nem érdemlem meg, hogy oda mehessek, ahová igazán szeretnék? De gondoljak arra, hogy milyen jól mutat majd ez az önéletrajzomban, mennyire tökéletesíthetem ott az angolom, mennyit utazhazok, bezzeg Madeira csak egy kis sziget messze a belföldtől, ott nem lesz annyi lehetőségem utazásra… Satöbbi, satöbbi. Örülnöm kéne, hogy oda mehetek.

Végül azt mondta, hogy döntsem el másnapra, hogy hová akarok menni és ha továbbra is Madeirára akarok, akkor még nem kizárt, hogy megoldható a dolog…

Annak ellenére, hogy mennyire határozott voltam az elején, nem volt könnyű döntés. Nem volt az, mert állandóan a kordinátor szavai visszhangzottak a fejemben, hogy ez mennyire jó lehetőség lenne számomra és egy részem ezt is akarta: a nagy, színvonalas egyetemet, a brit tanárokat és barátokat… de egyformán nagy részem akarta az óceánt, a mediterrán éghajlatot, a minél egzotikusabbat.

Madeira mellett döntöttem.

Jóváhagyták.

Most pedig szinte hihetetlen számomra, hogy itt vagyok minden idegtépő hajcihő után (és ez még csak a rövidített verzió volt by the way) és várok a gépre, ami elvisz Madeirára — amire szinte már egész április óta vártam és amiért nem féltem minden követ megmozgatni. Valószínűleg ez az oka annak is, hogy hajnali fél 5 van és több mint 6 órája várunk a reptéren, de én kicsit sem vagyok álmos, hanem pont ellenkezőleg: tele vagyok energiával.

Egy teljesen új fejezet kezdődik — és én alig várom, hogy elkezdjem olvasni… azaz, hogy elkezdjem élni. 🙂

You may also like...

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.