Blackbird travels Storytelling

Keserédes nyaralás; műfaj: dráma

Expozíció:

A barátommal nyaralni mentünk augusztus utolsó hetében Horvátországba, pontosabban Pag szigetére. Minden idilli volt, a kezdeti erősen szeles idő is gyorsan átváltott tökéletes strandidőre. Az egész hetünk remekül alakult – csodás hely, kedves emberek, nappalok a parton, éjszakák a városban, naplemente Zadarban.

img_6184

 

Bonyodalom:

Szombaton, amikor másodszor látogattunk el a híres Zrće Beach-re (illetve utolsó strandos napunkon) azonban történt egy kis kellemetlenség. Még csak néhány órája lehettünk ott, a barátom, Tibi elment tornázni a strandon lévő kondiba kb. egy órára. Egyszercsak úgy gondoltam, hogy elmegyek megnézni őt, ugyanis a hely félig kinti volt. Átvágtam a kavicsos részen, majd miután ráléptem a járdára, alig tettem pár lépést, valaki nagy gyorsasággal elém vágott (elég nagy tömeg volt) és véletlenül a cipője sarkával jókorát belevágott a bal nagylábujjam tetejébe – akkorát, hogy feljött a körmöm nagy része, ami az ütés után teljesen elállt a bőrömtől. Egy pillanat töredéke volt az egész, én épp akkor léptem volna előre, az illető pedig hipergyorsasággal vágott elém: esélyem sem volt kivédeni ezt a kis “balesetet”. Könnyekkel küszködve visszabicegtem a holminkoz a parton (fájt és a puszta látvány is elég sokkoló volt). Nemsokára megérkezett Tibi és egy rövid tanakozás után fogtuk a holminkat (vagyis pontosabban csak ő), s indultunk is az autó felé. Úgy döntöttünk, hogy jobb lesz, ha majd csak otthon megyek orvoshoz vele, ugyanis kétségkívül azonnal levennék, akkor pedig egész biztosan meghiúsul a másnapi tervünk – túra a Plitvicei Nemzeti Parkba. Bár még így sem tudhattuk milyen állapotban lesz másnapra a lábam, de én nagyon eltökélt voltam, hogy márpedig oda mindenképpen megyünk. Az autónál bekötöztük a lábujjam, majd indultunk is vissza a szállásra. Még siránkoztam egy sort, hogy most miattam lőttek az aznapi programnak (bár nem mintha tehettem volna róla), de Tibi csak megnyugtatóan annyit mondott: “a problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket”. Ha csak feleannyira automatikusan/a legnagyobb természeteséggel olyan pozitívan tudnék reagálni a kellemetlen helyzetekre, mint ő, rendkívül hálás lennék. De nálam ez még sok és kemény munkát igényel.

Csak ennél rosszabb ne történjen az utunk során, gondoltam magamban. Történt.

img_6122
Zrce Beach

Válság:

A szálláson olcsó helyi vodkával fertőtlenítettem a sebet, majd újra átkötöttük. Szerencsére gond nélkül tudtam járni, csak nyitott cipőn kívül mást nem tudtam felvenni, így szandálban vágtam neki a túrának is. A “körmös eset” után mintha valamiféle balszerencse követte volna minden lépésem. Kezdve attól, hogy elfelejtettem, hogy a másik pénztárcám is áttettem a táskámba, amit a túrára vittem magammal (volt egy kunás egy egy eurós, illetve egy forintos is, de ez mellékes), így a pénztártól visszaküldtem Tibit, hogy nézze meg az autóban (ami nem volt olyan közel) teljesen addig, hogy egyszer nem figyeltem a lábam elé miközben épp a földes-köves út szélén mentem, mire az egyik óvatlan lépésnél szétmállott a föld a lábam alatt, de Tibi gyorsan a kezem után kapott, így megtartott. Ekkor már határozottan veszélyesnek éreztem a jelenlétem saját magam és mások számára is. Még jó, hogy amikor két balkezem van, ő helyettesíti a jobbat. De a keserű finálé még mindig hátra volt.

IMG_6310.JPG

Már bejártuk/hajóztuk a park nagy részét, már nem volt olyan sok hátra, csak a nagy vízeséshez vezető út. Elvoltam varázsolva a természet gyönyörűségétől, a víz kristálytisztaságától és büszke voltam, hogy gond nélkül megtettem ezt a több órás túrát a frissen sérült lábujjam ellenére is. Rengeteg képet csináltunk útközben.

IMG_6250.JPG

Késleltetés:

Aztán megálltunk fényképeket csinálni egy apróbb vízesésnél is (vagy nevezzük inkább csak vízfolyamnak), ami az egyik nagy tóba torkollott. Tibi a kezében tartotta a mobilját, amivel épp fényképezett vagy csak fényképezni akart vagy is-is, már nem is tudom. Közben átölelt és közelebb hajoltunk egymáshoz. Hátradőtöttem a fejem, hogy ránézzek – ahh, milyen romantikus jelenet lett volna, nem? Igen, lett volna. De végül fatálisan végződött. A napszemüvegem – ami a fejemen volt – hirtelen leesett, ahogy hátra hajtottam a fejem. A pillanat töredéke alatt történt az egész. Reflexből odakaptam a szemüvegem után a kezemmel.. amivel véletlenül kiütöttem a mobilt a kezéből. Ami egyenesen.. a vízben landolt. És úszott el a kis átkozott vízeséssel, amiben tovább már nem láttam a szépet.

Volt már valaha olyan pillanat az életetekben, amikor mintha külső szemlélőként látnátok az esemény(eke)t, ami veletek történik? Mintha csak egy filmjelenetet látnátok slow motion-ben és csak 3 szó ismétlődik az agyadban, kizárva minden mást: Ez. Nem. Történik. Nem, nem, nem.

Kb. egy méterrel lejjebb csak bokáig érő víz volt, ahonnan egy kicsit nagyobb átkozott vízesés (még egy ideig nagy lesz az ellenérzésem a vízesésekkel kapcsolatban) áramlik a tóba. Tibi táskáját levetve gyorsan bement oda, hogy kitapogassa, hátha ott van még valahol. Én ekkor már patakokban zokogtam. (Egyébként nem sírok ilyen gyakran, a köröm esetében csak a fájdalom miatt, itt pedig nem tudtam máshogy reagálni – azaz a lehető legrosszabban.) Zokogtam, mert jaj-de-béna-vagyok, mert az-isten-szerelmére-ne-menj-be-kérlek, mert én meg a hülye lábujjam miatt nem mehettem be, csak tehetetlenül néztem őt, mert oda szinte az összes képünk a nyaralásról… (én csak egy keveset csináltam a fényképezőgépemmel, a nagyja viszont, és kb. az összes kép magunkról az ő mobiljával készült).

Közben  turisták jöttek-mentek és látványosságként nézték a fiút, aki a vízben ijedten keresgél valamit és a lányt, aki a víz szélén guggolva, arcát tenyerébe temetve zokog, mintha legalábbis valami életbevágóan fontosat vesztett volna el (ahogy anyum mondta, mikor kicsi voltam: “majd akkor sírj így, ha valakid meghal”). Kár, hogy a bölcs szavak nem segítenek a pillanatnyi sokkon és “veszteségen”. Lehet, hogy ez másnak nevetségesen hangzik, mondván csak egy mobil, de senkinek sem kívánom azt a megsemmisítő érzést, amikor (ha véletlenül is, de) ő okoz egy efféle esetet. A pocsékul éreztem magam elég gyenge kifejezés.

Szóval így nézett ki rövid, de annál kereserűbb plitvicei drámánk: Tibi kijön a vízből (“Menjünk”). Veroni bőg. Tibi: “Ez csak egy tárgy.” Veroni bőg. Tibi: erőltetetten rámosolyog, próbálja vigasztalni (még ő vigasztal engem!). Veroni mégjobban bőg.

IMG_6289.JPG

Megoldás:

Továbbmentünk. A gyönyörű hely hirtelen nemkívánatossá és komorrá vált. Már nem is tudtam élvezni a szépségét. És nem győztem csodálni, hogy ebben a pasiban mennyi lelki erő van, hogy képes rám mosolyogni és a dolgok jó oldalát nézni, mikor most úsztattam el egy számára értékes dolgot. De ő képes rá. Egy pillanatra sem zökkent ki (velem ellentétben), olyan tiszta fejjel reagált a helyzetre, hogy az számomra (akinek még van mit javítania a reakcióin – “az élet 10 %-a, ami történik velünk és 90 %-a az, ahogyan reagálunk rá”) szinte hihetetlen volt.

Néha belegondolok, hogy az emberek hogyan esnek szerelembe, hogy mi az a meghatározó pont, ahol valami átkattan és minden megváltozik.. Nem tudom, de annyit tudok, hogy ott, a nyár legrosszabb délutánján mégjobban beleszerettem, mint azelőtt. Ha mégis kéne valamiféle válasszal rendelkeznem a kérdésre, akkor íme: az emberekben a tettek képezik a legerősebb lángokat, érzéseket valaki iránt. Amikben egy szó nélkül benne van minden tiszta érzelem, ami lenyűgöz és gyengéd bámulatot ébreszt bennünk.

Az emberek csak úgy néztek rám: a lányra kisírt szemekkel és bekötött lábujjal. Estére, a túra végére lelkileg kimerültebbek voltunk, mint fizikailag. Mintha kifacsartak volna. De elálló körmök és úszó telefonok ide vagy oda – nagyon szerencsés vagyok.  És annyira hálás, hogy azt nem tudom eléggé kifejezni.

Ahogy mondani szokták: ez legyen a legrosszabb, ami történik velünk. És így van. Éppen ezért mégis több volt az édes, mint a kereserű ebben a nyaralásban. Bár egy dologban határozottan egyetértünk Tibivel: Plitvice gyönyörű hely, de egyikünk sem nagyon kívánkozik oda vissza. A közeljövőben semmiképpen sem.

Szerencsére most, majd 2 héttel az eset után már könnyű viccelődve beszélnünk minderről – és így olyan emlékeink vannak a nyaralásról, amikre még biztos jó sokáig emlékezni fogunk.

IMG_6342.JPG

You may also like...

4 Comments

  1. Te jó ég, a telefonos résznél felkiáltottam hogy “neeee”… Annyira jó dolog, ha egy ilyen pozitív és nyugodt ember a társunk, én is ezért szeretem (többek között) a barátomat. Remélem azóta rendbe jött a lábad! ☺

    1. Pontosan, nagyon szerencsésnek is érzem magam emiatt 🙂 és igen, már szinte teljesen rendben van 🙂

  2. […] Travel Stories Podcast – ha imádsz utazni, akkor azért ajánlom, ha pedig jelenleg nem engedheted meg magadnak, hogy sokat utazz, akkor azért, mert ezekkel az utazós történetekkel egy kicsit megteheted (ha csak metaforikusan is, na.) Egy valami közös a történetekben: az utazás csodás dolog, de nem csak a pozitív oldalai miatt, hanem a negatív miatt is, azaz a kihívások, az olykor kellemetlen helyzetek miatt is, ugyanis azokból tanulunk a legtöbbet és azok formálnak minket a legjobban. Erről én is tudnék mesélni. És meséltem is. […]

  3. […] előtt hatalmas vihar tombolt (rossz ómen?! 😂 nem, szerencsére ezúttal nem voltak sem elúszó telefonok, sem égnek álló lábkörmök 😀 most megúsztam egy macskacsikarással :)) Szerencsénkre imáim meghallgatásra találtak és […]

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.